Valakik beszélnek

A kötet két kisregénye egyéni sorsokon keresztül a magyar közelmúlt, a 20. század magyar történelmének személyes nézőpontú bemutatására törekszik. A Valaki beszél női narrátora egy öregek otthonában hosszú élete utolsó óráit tölti, ám emlékezetében az idősíkok kitágulnak, és végigéli életének legfontosabb momentumait, epizódjait, lelkiszemei előtt elvonulnak életének helyszínei és legfontosabb szereplői. Élete története rajzolódik ki szavaiból belső monológok csapongó, asszociatív logikája szerint, erősen áthatva a személyesség líraiságával, az emlékek, gondolatok, képzelgések sűrű szövetével, amelyek ilyen módon állnak össze egy nagyobb egésszé, egy huszadik századi női sors látleletévé.A második kisregény, a Megírni nagypapát, egy megírhatatlan, de végül mégis megírt történet egy huszadik századi férfisorsról, amely konkrétan és szimbolikusan is kapcsolódik a Valaki beszél női sorsához. A regény narrátora, a Kálvin nevű író szerint csak az létezik igazán, ami meg van írva, ezért akarja megírni a nagyapját. Pedig a nagypapa létezik, ott él Kálvin emlékeiben, s jelen van mindenütt, leginkább a Balaton partján, a hegytetőn, a parasztházban, amelyet ő vett és aztán épített újjá romos állapotából, a házban, melyet Kálvin családja a nagypapa halála után eladott. Ezt azonban Kálvin nem tudja elfogadni, feldolgozni, mert a balatoni nyaraló a gyerekkor, a menedék, az örök és állandó idő, amely ellenáll a másik idő múlásának, legalábbis akkor, ha Kálvin vissza tudja szerezni. Meg kell írni nagypapát, vissza kell szerezni, vissza kell írni a parasztházat, ez a kisregény tétje, és így válik a két szöveg egy világgá, amelyben valakik – egy idős asszony, egy író, egy halott nagypapa s talán még mások is – beszélnek.