Tacs-co, avagy hogyan ne neveljünk dakszlit

Ez, kérem, egy teljesen komolytalan mű! Pedig a téma egyáltalán nem nélkülözi a tragikumot. Egy hajdani kóbor kutya életéből drámát illene írni, erre a szerző meg fabrikál kötetet, amelyen az olvasó mosolyogni, heherészni, helyenként röhögni fog?! Hát manapság már semmi se szent? Nem is beszélve arról, hogy miközben ez az iromány nyíltan felvállalja saját áltudományosságát, új tudományágak – mint például a tacskonómia – megalapozására tesz kísérletet, és ezzel összefüggésben levezeti, hogy miért jobb a tacskós kanapé a tacskótlannál?! Vagy bebizonyítja, hogy a tacskófüggőség létezik, és bár nincs szakirányú végzettsége, még ennek gyógymódját, a detacsxikálás módszertanát is kidolgozza?! Hát manapság, kérem, már mindent szabad?! Pedig már dr. Bubó is megmondta, hogy „ne terjessz el egy ragályt csak azért, hogy legyen mit megfékezned!”.Kérem, a szerző most lebukott! Éveken át kitartóan figyelte a saját dakszliját, és most, mint egy paparazzo, kiteregeti életének titkait és ezzel akár az avatatlanok előtt is felfedi a tacskólélek rejtelmeit. Most bárki megtudhatja, mire jó egy tacskó, mire tanít egy dakszli, és mi a tacs-kód megfejtése. Ez nagyfokú felelőtlenségre vall! Figyelem! Ezt a könyvet mindenki csak saját felelősségére olvassa! Én szóltam!Üdvözlettel: Lali, a szerző kutyája