Születtem a magyar népköztársaságban

A politológus, tanár most nem levéltárak mélyén kutat, nem archívumok polcait rendezgeti, nem merészkedik politikai analízis labirintusába. A könyvlapokon egy letűnt kor mindennapjai elevenednek meg: a munkahely, a guruló forintok, a sarki kisbolt, sport, zene, csók, tánc, utak, utcák, utazások. Országok, népek, arcok tűnnek fel, akik olykor bátran előretekintenek, máskor megverten vonulnak vissza; sokszor azonban ellátnak egészen a máig.Az általuk megformált szavak, a papírlapokon masírozó betűsorok célja nem más, mint megmutatni az Olvasónak azt az államot, amelyet úgy hívnak: Magyar Népköztársaság."Emlékszem, éppen a Keravillban bámészkodtam. A polcokon Munkácsy Colorok sorakoztak, mindegyik bekapcsolva; így együtt valamiféle tört, színes, szélesvásznú élményt adva. Élénkszőke, babaarcú bemondónő csivitel a képernyőkön. A csicsergést csak képzeljük, a hangerő minimumon, ezért jobb híján csak szemezünk vele az üzlet férfi eladóival. Hirtelen a hölgyecske arca elkomorul, ám rendületlenül olvas tovább. Ketten ugranak a potméterekhez:"... sült Államok sportolói nem vesznek részt a Moszkvai Olimpiai Játékokon." Nem akartam hinni a fülemnek! Már csak szófoszlányokat hallok; az amerikai kormány, Olimpiai Bizottság, Kongresszus, Szenátus, az Elnök s így tovább. A sistergős tüzes istennyila sejtelmes angyalszárnysuhogásnak tűnt ehhez a hírhez képest. A bejelentés letaglózott bennünket. Most mi lesz velünk? Az ábránd, amit a csodás amerikai futónőkről szőttünk, ábránd marad? Ezekben a kecses, valószínűtlenül hosszú combokban nem csupán a lehengerlő szépséget láttuk, de beleképzeltük egész Amerikát! Az égbe nyújtózó felhőkarcolókat, San Francisco utcáit, a limókat, Raquel Wrlch darázsderekát, Woodstockot, a Doorst, Narcin Gaye-t, Diana Rosst, a fekete zenét meg minden mást, amit a Charles Bronson-filmekből ismertünk vagy ismerni véltünk. Ami után olyannyira vágyódtunk! Szívünkből-e? Lelkünkből-e? Ki tudja... Inkább valahonnan a gyomorszáj tájékáról jött ez a csodálat és vág