Pompeji messze van

Sumonyi Zoltán verseskönyve viszonylag rövid, de annál inkább súlyos kötet. Már a cím is beszédes és figyelemfölkeltő. Pompejinek története és mítosza van, több más mellett a pusztulás mítosza, így már rögtön költői és nem költői kérdésként merülhet föl: Pompeji tényleg messze van? Kettősségeket, költői oximoronokat hordoz a kötet, de hát korunk és maga az emberi érzés nem kettős sokszor ebben a felemás, járvánnyal, gyarlóságokkal, aránytalanságokkal sújtotta korunkban? A verseskötet okulásra szólít, a régmúlt és közelmúlt s természetesen a jelen megidézésével. Keményen, könyörtelenül. „Növeli, ki elfödi a bajt” – idézik sokszor és joggal Illyés Gyulát, akinek költészete különben szerintem igen közel áll Sumonyi költészetéhez, művészi vállalkozásához. Sumonyi Zoltán új verseinek gyűjteménye nem csupán magas szintű költészet, hanem figyelmeztetés is. (Kaiser László)