Pokoljárás bipoláriában

„A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi – de egyik sem az igazi.” Regényem főhőse egy mániás depressziós ember, aki belefáradt a betegségével és önmagával évtizedek óta vívott harcba, ezért öngyilkosságra szánja el magát. Nincs mit tagadni rajta: az elbeszélő én magam vagyok. Ennek ellenére ez a könyv nem életrajz. A kerettörténet mindössze néhány órát ölel át: az öngyilkossági kísérletet közvetlenül megelőző időszakaszt. Egy emberi élet utolsónak hitt óráit írom le, azt az önpusztító lelki örvénylést, amely a megsemmisülés felé húz és taszít. E lélekroncsoló örvényben a meghalni kész ember képtelen arra, hogy az élete pozitív eseményeire koncentráljon, hiszen a halálspirál irtózatos ereje az emlékek közül kizárólag a negatívumokat sodorja a felszínre. Ez a magyarázata annak, hogy főhősöm az életét totális csődnek tartja. Ez a magyarázata annak is, hogy e könyv miért nem memoár: egy öngyilkosságra készülő, azaz beszűkült tudatállapotú ember a lélek sötétkamrájában nem tudja előhívni az élete boldog pillanatait. Mivel ez regény, tartalmaz fikciós elemeket is. Erre azért volt szükség, hogy egyes valóságos szereplőket megóvjak a felismerhetőségtől. Ezzel együtt igyekeztem a lehető legpontosabban megírni egy bipoláris ember lélekrajzát. Csak remélhetem, hogy sok-sok sorstársamnak talán a segítségére lehetek vele. Kácsor Zsolt