Piros autó lábnyomai a hóban

„Sziasztok! Boldog vagyok” – írja naplójába egy nagyjából tíz év körüli kislány. Milyen egyszerű mondatok, és mégis milyen nehéz lenne nekünk, felnőtteknek ezeket az egyszerű mondatokat kimondani. A gyerekeknek könnyebb, nem alakoskodnak, nem játszanak mindenféle szerepeket, hanem könyörtelenül őszinték. Ami a szívükön, az a szájukon. És a tollukon. Ez a kislány, Fekete Vince verseskötetének főhőse ilyen igazi, tőről metszett, őszinte gyerek. Naplót vezet, amelyben megírja mind-azt, amit maga körül tapasztal, amit fontosnak tart, megírja az emlékeit, a vágyait, az álmait. Mindezt megejtő egyszerűséggel, mellébeszélés nélkül, rendkívül élvezetesen. Fekete Vince könyve nem csak gyerekeknek szól. A Piros autó lábnyomai a hóban versei nem gyerekversek, nem is felnőttversek, sokkal inkább a mindnyájunkban ott szunnyadó gyerekhez szólnak, az ő nyelvét beszélik. Olvasás közben a felnőttek visszatalálnak a gyerekkorukba, a gyerekek pedig önmagukra ismerhetnek.