Narratív eszközök terápiás véggel - pszichoterápia a 21. században

Kétezer éves gondolat, Epiktétosztól: „Az embereket nem azok a dolgok zavarják, amelyek megesnek velük, hanem az eme dolgokról alkotott képzeteik.”Ez az antik tétel a pozitivista ismeretelméletet felváltó posztmodern gondolkodás alapeszméje: az objektív valóság fikció (pontosabban szólva: nem ismerhető meg), hanem arról minden egyes személynek saját konstrukciói vannak, amik aztánalapvetően befolyásolják a világlátását, a közérzetét, a gondjait vagy a gondtalanságát. Vagyis nincs (többnyire pozíciótól függő) tudásunk a valóságról. Ez a felismerés alapvetően megváltoztat minden addigi, érvényesnek hitt terápiás felállást.White, az ausztrál szociális munkás és Epston, az új-zélandi antropológus zsenialitása abban áll, hogy mindezt nyelvi közegbe fordította át. Bár hatásuk az ötödik kontinensen már korábban is jelentős volt, felfogásuk ezzel az 1990-ben megjelent könyvvel egy csapásra a tudományos diskurzus középpontjába került.Amit ajánlanak, rendkívül egyszerű:– hámozzuk ki a személy problématelített panaszkodásából a rá jellemző domináns történetet;– válasszuk külön a problémáját (akár ő minősíti magát a probléma hordozójának, akár a környezete);– ezáltal a probléma lesz a probléma, nem a személy;– fedezzük fel a saját értékeit, a probléma hatása alóli kivételeket, hangosítsuk ki ezek jelentését;– alkossunk közösen egy új, felszabadító alternatív történetet, és különféle nyelvi eszközökkel érvényesítsük azt.Ez a narratív terápia. A szerzők könyvének hangulatából világosan kirajzolódik, ők hogyan érik el mindezt. Két szóban: tanulságos és meggyőző.