Isteni testek

Végül is minden költő egyik alapvető feladata a tragédia megközelítése. Ho­gyan cserkészem be, mint holmi va­dat, hogyan érintem, képes va­gyok-e meg­szelídíteni, képes va­gyok-e a szolgá­la­tomba állítani, lá­tom-e jobban általa azt az örvényt, azt a sivatagot, azt a pa­rádét, azt a jóvátehetetlen pazarlást vagy vesz­te­séget, amiben benne va­gyok: vagy­­is az életet. Bakos András a ma­napság oly divatos, objektív és tár­gyilagos alanyiság artikulációjával szem­ben a közösségi ethosz nyelvi for­mái felé fordul. Van én, van el­be­szé­lő, de ez az én mindig valaki relációja mi­att a valakikhez, valami­féle hely­ze­tek­hez való tartozás miatt működik. Sze­líden, pontosan, külö­nösebb erő­feszí­tés nélkül írja meg a társas drá­mát, a ma­gyarok vizsláját, egy erdélyi uta­zás szorongató kü­lö­nös­ségét, egy szom­­­széd sistergő dü­hét, egy kápolna építésének körül­ményeit, a kiterített, idős férfitest ki­váltotta emlékeket. Az élő és elfogyó emberi testeket, melyek Isten kép­másai. De mintha szűk kézzel mérne szenvedélyt, érzelmet. Mintha ke­ve­sebbet adna, mint amennyi a lírai él­ményből kifacsarható. Mintha meg­spórolna dühöt, csalódást, vágyat. De nem! Mert egyszerre összeszorul az ember szíve. Hiszen ahogy halad vers­ről versre az olvasó, rádöb­ben­het, meg­kapott mindent, ami a ka­tar­zis szív­veré­séhez kell. Megkapott hazát, ben­ne élő embert, múltat, jelent és jövőt, és egy tiszta tekintetet, aminek ma­nap­­ság annyira híján van a kor. (Darvasi László)