Harangszó az erdőn

Tanos Pál tollhoz nyúlt, hogy elbeszélések formájában újra átélje életének vonzó vadászepizódjait. Az emberi lelkekhez szól a Természet Tisztelete sorozat 5. könyve. De már a vadásznak bizony tudnia kell, hogy csak a komondor ugat meg a puli csahol, s hogy a kopónak „harangszava” van, s csakis ezt hallatja, amikor az erdőn a vadat hajtja; tudnia kell, hogy ez az erdő „harangcsendülése”. S azután újra kezdődhetik a hajtás, amely csak délben szakad meg, amikor a kutyákat elfogják. Addig azonban itt is, ott is durrognak a lövések a fölzaklatott nyulakra, amelyek most már rémületükben hajtás nélkül is baktatnak az elállt váltóikon. Az öreg Péter idejében fölébresztette újra a nagy máglyatüzet, amelynek lobogó lángját és izzó parazsát körülülve számba veszik és megbírálják a delelőn újra összekerült vadászok, hogy ki mit lőtt, mit látott, s hogy a kopók hogyan viselték magukat. S amíg ők kiürítik a mindenes által kihozott kosarakat, palackokat, addig az erdőőrök fölbontják az elejtett vadat, s ezeknek a vérével, beleivel jóllakatják az elfáradt, éhes kopókat. Aztán megelégedve a megszerzett zsákmánnyal, egyetértőleg végét vetik idekint erre a napra a vadászatnak, s elhatározzák, hogy ezt odabent a plébánosnál folytatják majd a huszonegyre vacsoráig, s vacsora után addig, amíg majd meg nem csendül a szentegyházban az – igazi harangszó…