Gyerekek a kastélyban

" Híres főnemesek ifjúkorával ismerkedhet meg könyvünkben az olvasó, a kezdeti lépések talán választ adhatnak arra is, miért alakult sorsuk úgy, ahogy a történelemkönyvek lapjain megismertük őket. Nevezetes otthonokba pillanthatunk be, és ezúttal nem a nagyszalont vagy az ősök csarnokát vesszük szemügyre, hanem a gyerekek és a nevelők lakrészét. Korunk embere méltán furcsállja, sőt tartja olykor megbotránkoztatónak a viszonyt, amely az arisztokrata gyermeket szüleihez fűzte. A főnemesi és nyomában a köznemesi házakban a gyermekvilág elkülönült, önállóan létező valóság volt, amely csak ritkán érintkezett a felnőttek univerzumával. A mágnáscsaládok gyermekei a kastélyok elkülönült részeiben éltek képzett nevelőik felügyelete alatt. Szüleiket gyakran csak a nap kivételes pillanataiban láthatták, amikor előzetes bejelentkezés után „jó reggeltet” kívántak nekik, és kézcsókra járultak eléjük. A gyermekvilág „hidegségéről” és elszigeteltségéről, a szülő-, gyermekviszony idegenségéről szinte minden korabeli emlékirat részletesen és színesen megemlékezik. Botorság lenne azonban azt gondolni, hogy a történelmi elit kiváltságos tagjai kevésbé szerették volna gyerekeiket, mint az egyszerű polgárok – elég, ha a gyakori gyermekhalandóság miatt érzett rettenetes megrázkódtatásokra gondolunk. Az utódok elvesztését nem egyszer a család szétesése, anyagi tönkremenetele követte. Amikor torokgyíkban meghalt az ifjú gróf, és vele a nemzetség utolsó férfitagja szállt sírba, a címer megfordításával jelezték egy nagymúltú família történetének végét. Az arisztokrata gyermekek kiváló nevelésben részesültek, oktatásukra valóságos nevelői iparág szerveződött Európa szerte, a legbefolyásosabb családoknál nemritkán kiváló tudósok, neves értelmiségiek pallérozták az ifjú főnemes elméjét. Gyermekkoruk szinte minden percét szigorúan beosztották, a játék és a felhőtlen szórakozás ideje szomorúan lerövidült. Maga a gyermekkor sem tartott túl sokáig azoknak, akiket tizenévesen jegyeztek el, és az ére