Építészet és szocializmus

Kötetünk a II. világháborút követő negyedszázad magyar építészetet tekinti át. A politikatörténeti értelemben vett „rövid” XX. század (az I. világháború éveitől a Béke-tábor rendszerváltoztatásáig számítódik). Középső harmadának időszaka kivételes érdekességű és fontosságú a hazai architektúra történetében. Társadalom- és gazdaságtörténetünkben ez a huszonöt év radikális fordulatokban bővelkedett. Karöltve, hasonló zajlott építőművészetünk eminens és jellemző alkotásainak példáiban, legyenek azok az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés vagy a pavilonok, s nem utolsósorban az urbanisztika, a várostervezés világából valóak is.Az építészek 1945 után az országot nem csupán helyreállítani, de újjáépíteni is kívánták a húszas-harmincas évek modernizmusának szellemében. Nem rajtuk múlott, hogy az „egészséges” balratolódás folyamatában ez részlegesen sikerült – jeles munkái, a MÉMOSZ-székház, a Lehel téri Élmunkás-házak a fővárosban, Sztálinváros korai épületegyüttesei, a BVK pétisóraktára, a gabonasiló Hajdúnánáson (és számos más).Az ideológia vezérelte politika a művészeti ágak közül utolsónak, 1951 őszére kényszerítette ki a szocialista-realizmus, a szocreál primátusát az építészetben. A mesterek minél kevésbé tekintettek Moszkvára, annál eredetibb módon oldották meg feladataikat a klasszicizáló stíluselvű – tartalmában szocialista, formájában nemzeti –, direktívák keretei között, így a Műegyetem R épülete a Duna-parton, a megyei tanács székháza Salgótarjánban, villa a svábhegyi kormányrezidencián. A gabonatárház Mezőkövesden (más példák mellett) arról tanúskodik, hogy a modernitás búvópatakként áthúzódott a Rákosi-rendszer egészén. Sőt, a siófoki Meteorológiai Obszervatórium épülete manifeszt módon tárja elénk a szellemi függetlenség és invenció korlátokon átívelő erejét. Vele született meg a művészeti „hosszú hatvanas” évek első csúcsdarabja, még a politikai szempontból „hosszú ötvenes” évek első szakaszában.A korai Kádár-kor építészetét olyan művek és alkotóik fémjelzi