Az emlékezet és a felejtés helyei - a vészkorszak ábrázolásmódjai a magyar

A közvélekedés szerint a vészkorszak és a holokauszt eseményeiről a háború után sokáig nem beszéltek, egyáltalán nem vagy csak alig jelentek meg irodalmi és történetírói munkák e témáról, és csupán az 1970-es évektől (de még inkább a rendszerváltás után) vált nyilvánossá e problémakör. E könyv egyik tétje éppen az, hogy ezt a széles körben kialakult nézetet eloszlassa, illetve pontosítsa, és bemutassa, hogy a háború utáni másfél évtizedben milyen módon ábrázolták a vészkorszakot a magyar irodalomban. Az 1945 utáni években ugyanis kifejezetten sok ilyen témájú mű jelent meg, és később csökkent ugyan a számuk, teljes hallgatásról még az 1950-es években sem beszélhetünk. Javarészt elfeledett szövegek kerülnek elő, és vizsgálatuk révén az emlékezet és a feledés mechanizmusába pillanthatunk bele. Színre lépnek humoristák (Királyhegyi Pál, Török Rezső), írók (Déry Tibor, Karinthy Ferenc, Hegedűs Géza), illetve olyan memoárszerzők, akiket manapság gyakran megjelentetnek, ám korabeli fogadtatásuk meglehetősen ellentmondásos volt (Nyiszli Miklós). A kötet tehát a holokauszt korai magyar irodalmi reprezentációnak átfogó feltérképezésére vállalkozó hiánypótló munka. – Kisantal Tamás (1975) a PTE Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének docense. Fő kutatási területei közé tartozik irodalom és történetírás viszonya, a történelmi regény problémája, valamint a holokauszt ábrázolásának kérdésköre. Ez a negyedik könyve.