Az elrontott japán

"Nagyon re´go´ta tart. Megpro´ba´ltam megmagyara´zni magamnak, hogy semmi e´rtelme, hisz u¨gyet sem vet ra´m, hia´ba ba´mulom o?t, hia´ba veszem fel a legszebb ruha´mat, hia´ba illegetem magamat elo?tte, nem e´rdeklem.Nem tudom, ki az, akit szeret, megpro´ba´ltam kitala´lni, de mindenki gondosan titkolja elo?lem. I´gy nem is tudom, mit kellene tennem, hogy ra´jo¨jjo¨n: o? az egyetlen igazi e´s utolso´ le´legzetemig tarto´ szerelmem.Szeretem, amikor mocskos e´s tra´ga´r, szeretem, ha tavasszal megra´zza maga´t e´s kivirul, szeretem. amikor elszu¨rku¨l az okto´beri eso?ben, me´g az ordi´tozo´s, hablatyolo´s pillanatait is szeretem.Szeretem, amikor egy he´tre´t go¨rnyedt ba´csit ku¨ld nekem, aki hangosan u¨vo¨lti: "ezt is eltitkolja´k elo?lu¨nk, pedig mi mindent tudunk", szeretem az undori´to´ betonkolosszusait, a bronzba o¨nto¨tt ki´njait, az esetlen e´s patetikus turulmadarait, szeretem szemetestu¨l, hajle´ktalanostul, vagyis majdnem vakon rajongok e´rte.A villamoson is szeretem, pedig gyakran bu?zo¨lo¨g, lottyadt e´s kiszikkadt arcokat tesz ele´m, megsimogatna´m mindegyiket, ha tehetne´m, de marade´k jo´zan eszem lefogja a kezemet. Szeretem az e´jszaka ko¨zepe´n bete´pve ordi´tozo´ ko¨veteit, holott nem tudok aludni to?lu¨k, szeretem a bana´lis mondatait, az indulatait, az e´rtelmetlen gyu?lo¨lete´t, a szenvede´lyes rombola´sait.Mondta´k ma´r nekem sokan, hogy o? nem me´lto´ hozza´m. Tala´lnom kellene egy me´lto´sa´gteljeset, sze´pet e´s kifinomultat helyette. E´vizedekig kerestem olyat, nem tala´ltam, pedig sokat tettem eze´rt, bizakodva e´s reme´nykedve, hogy ve´gre megszabadulhatok etto?l a nyomaszto´ szerelemto?l. Elke´pzeltem, hogy egyszer meg is tala´lom azt, aki viszontszeret, felszabadult leszek, mosolygunk majd egyma´sra, tala´n meg is merem simogatni, hiszen viszontszeret. (...)Me´g tudok va´rni, van me´g ne´ha´ny e´vem. Nem akarok lemondani egyetlen reme´nytelen szerelmemro?l, a haza´mro´l, Magyarorsza´gro´l." (Reménytelen szerelem)