Apáink a donnál

A doni katasztrófa 75. évfordulója közeledtén Gulyás Imre újból kiadja emberség-ügyünk szép példatárát, az Apáink a Donnál (2000) eposznak mondott fő művét. Avagy egy olyan művet, amely nagyon erős átmenetet képez az eposz és az elbeszélő költemény között. A posztmodern korban is megújulhat tehát az eposzírás módja! A rettenetes valóság nem engedte, hogy a készülő műből hagyományos eposz legyen. Ezért az eposz műfaji sajátosságai, kellékei közül leginkább a klasszicizáló, a tárgyat megemelő hexameteres versforma a telitalálat. Tárgya csak annyiban magasztos, hogy az emberiről szól az embertelenségben. A költő értékeket vetít a hősei cselekedeteibe. Az egész közösség számára sorsfordító tett tehát nem eposzi diadal, hanem csupán poémába illő kudarc. A hősök kisemberek, nem rendkívüli, kiemelkedő egyéniségek, nincsenek természetfölötti isteni erőktől is támogatva. Képességeik és követendő mintáik nem a homéroszi eposzoknál megszokottan magasztosak és rendkívüliek. Ők inkább az Arany János-i jelszót teljesítik: "embernek lenni mindég, minden körülményben" (Domokos napra, 1851). Ilyen minták a fogatos Göndör, a főápoló "erős" Anikó vagy a cigány Abasári cselekedetei. Állandó jelzőik úgyszólván nincsenek. Hiányzik a mitológiai apparátus is. Viszont mindent kárpótol a Gulyás Imre művét elbeszélő költeménnyé tevő személyesség, illetve az elmélkedés igen erőteljes jelenléte... Gulyás Imre ezzel a hőskölteményével igazságot szolgáltatott a szűkebb és tágabb közösségének, az apjának és a magyar családoknak. Egy nép hősi halottainak. Az olvasónak az a meggyőződése, hogy Gulyás Imrét is jellemzi mindaz, amit Szabó Pál népi író vallott: "egyre inkább közösségi ember voltam, író korom óta az egész népet szolgáltam". "A mi szívünk a nép szíve, a mi nyelvünk a nép nyelve, s mint mindenhol, itt is azon vagyok, hogy visszaadjam a szó hitelét." Gulyás Imre a szereplők sorsának utánajárt, és a színtiszta igazság alapján írta meg fő művét.