Állóképek

Önéletrajzi regény„A kezelés hónapjaiban jegyzeteket készítettem, és a jegyzetek alapján belefogtam ennek a krónikának a megírásába. Hamarosan elszakadtam a kiinduló élethelyzettől, elhalványult a pszichiáter spanyolos-kreol arca, köd nyelte el a rendelőt, és írás közben novellákra, karcolatokra, tárcákra emlékeztető szövegegységek születtek, amelyeket állóképeknek neveztem el, az agykéreg ugyanis hajlamos tömbösíteni az eseményfolyamokat, különösen akkor, ha sokk, riadalom, istennyila csap a halandóba – jelen esetben belém.Két könyv keletkezett, amelyeknek – nem véletlenül – az Otthon, illetve az Idegenben címeket adtam. Az írás folyamatában derült ki, hogy steril formában emlékeket felidézni nem lehet, az otthoniakat árnyékolják az itteniek, és az ittenieket átszínezik az otthoniak. Az is világossá vált, hogy mindenkinek annyi élete van, ahányszor azt végiggondolja, egy emlékfolyamot másodszor ugyanúgy elmesélni lehetetlen.” Hegedűs Imre János (Székelyhidegkút, 1941) a Székelyföld aprócska falujából indult nem mindennapi útjára. Az erdélyi magyar értelmiség sorsában osztozott évtizedekig, s amikor az ordas hatalom emigrációba kényszerítette, írótollal cserélte föl a tanári katedrát. Az idegen médium részecskegyorsító, hadronütköztető alagút számára, ahol azt kell létrehozni, ami nincs. Hétvégi magyar iskolát alapít Bécsben, újságot szerkeszt, rádióadásokat tudósít, ott érzi meg, hogy a glóbusz bármely pontján lehet és kell szolgálni a hazát, a nemzetet. Jól tarisznyálta fel a szülőföld, egyetlen pillanatra sem esett ki az emlékezetéből eszményképének híres paradoxona: úgy szeretem Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont. Az írás oldja fel számára a látszólagos ellentmondást, esszéköteteiben, novelláiban, regényeiben olyan asszociációs rendszert hoz létre, amelyben egybeszövi a székely falu, az erdélyi nagyváros és Nyugat-Európa élményvilágát, tudását, bölcsességét. Újfajta minőség jön így létre, a ráció ellágyuló érzelmekkel ölelkezik, és a hagyományba friss, úgy