A vándorló katlan

1944. március elején a keleti hadszíntér déli részén, Ukrajna nyugati területein a szovjet csapatok az úgynevezett „második sztálini csapás” keretében a német 1. páncéloshadsereg megsemmisítését tervezték.A seregtest élén Hans Valentin Hube páncélostábornok, az egyik legtapasztaltabb páncélosparancsnok állt. Ő és az elöljáró Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Erich von Manstein tábornagy mindent elkövetett, hogy elkerüljenek egy újabb sztálingrádi (vagy még annál is nagyobb) léptékű német vereséget. A szovjet 1. Ukrán Front főerői, élükön Zsukov marsallal, heves harcokban, súlyos veszteségek árán 1944. március végéig szinte teljesen bekerítették a német páncéloshadsereget. Ez azonban nem mozdulatlanul várta a felmentést vagy a keserű véget, hanem mozgóvédelemben, terepszakaszról terepszakaszra, folyótól folyóig vonult vissza a saját csapatok felé, ráadásul végül nem is abban az irányban, amerre a szovjet felderítés gondolta.Ezen a hatalmas területen kibontakozó ádáz és fordulatos küzdelemben a németeknek minden szervezési és rögtönzési képességükre szükségük volt ahhoz, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent, és a hadsereget harcképes állapotban tartsák. Gyorsan kiderült, hogy a szekér bizony néha a harckocsinál is hasznosabb lehet. Eközben az 1. páncéloshadsereg bal szárnyán egy kis galíciai város, Tarnopol birtoklásáért a német és szovjet csapatok a sztálingrádi harcok kegyetlenségével küzdöttek, mivel jelentős mértékben ettől függött, hogy az 1. páncéloshadsereg elpusztul-e vagy sikerül megmenekülnie. Az 1. páncéloshadsereg 1944. március–áprilisi élet-halál harcáról, benne a magyar VII. hadtest eddig alig ismert szerepéről, valamint Tarnopol kíméletlen ostromáról és a számos Tiger páncélossal végrehajtott német felmentő támadásokról korábban magyarul ilyen részletességgel még nem olvashattunk.A szerző – eddigi munkamódszeréhez híven – könyvét ismét igen jelentős mértékben a harcoló felek levéltári forrásaira alapozta, és eközben számos résztvevő visszaemlékezését is