A spalatói boszorkány

Sirályok köröznek a tiszta égbolton a kéklő Adria fölött, a kikötőben gályák ringatóznak berakodásra várva. Úgy tűnik, minden adott egy újabb nyugodt naphoz a Diocletianus császár egykori palotája köré épült virágzó, tengerparti városban. De vajon ki az a messzi földről érkezett lány, akinek beszédét senki sem érti, és megjelenése egyszeriben földúlja Spalató nyugalmát? A jövevény felkelti a város két megbecsült személye, Rogerius érsek és Tamás főesperes figyelmét is, és jelenléte megidézi Rogerius múltjának sötét árnyait. A két egyházi méltóság beszélgetéseiből bepillantást nyerhetünk a korábbi történésekbe: a tatárok földúlták Magyarországot, IV. Béla király pedig a tengerhez menekült. „Hiába nyitották ki a királyi torony azon helyiségeit, amelyekben huszonöt évvel korábban az apja, András is időzött, hiába szolgálták föl a jobbnál jobb dalmát borokat, a legízesebb sajtokat, tengeri halakat, valamint olajbogyókat – köztük azokat, amelyek arról a fáról származtak, amely Spalató és Trau között áll ma is, és még Diocletianus idejében ültették –, hiába ragyogott a dalmáciai nap, kéklett a tenger és úsztak a tiszta égbolt alatt a hófehér sirályok, Béla úgy viselkedett, akár egy ketrecbe zárt vadállat. Föl-alá járkált, arca sápadt maradt, haja és szakálla rendezetlenül lebegett, és hiába erősködtek és hajtogatták neki, hogy aggodalomra semmi ok, ide nem tudnak bejönni azok a félelmetes tatárok, ő ezekre egyre csak ordítani és veszekedni kezdett:– Ti nem tudjátok, kikkel állunk szemben! Ezek nem evilági lények, ezek pokolfajzatok, a Sátán teremtményei! Nem ismernek se istent, se embert, senkinek a törvényei nem kötik őket, csupán a saját szokásaik és a céljak, amelyek pedig egyedül egy dologra irányulnak: hogy az egész világot az uralmuk alá hajtsák!”Benedek Szabolcs lendületes, fordulatos, valós történelmi figurákat megelevenítő regénye bemutatja a tatárjárás kegyetlenségeit, a felperzselt magyar települések utóéletét, elbeszéli a királyi család kényszerű száműzetését,