A félkegyelmű

A félkegyelmű Dosztojevszkij egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású regénye – ellentmondásos remekmű, amelynek nemcsak kritikai utóélete, hanem már születése sem volt mentes a szélsőségektől, a végletek közötti ingázás jellegzetesen dosztojevszkiji vonásától. A hitelezői elől külföldre menekült, adósságait szerencsejáték-függőséggel tetéző szerző ugyanis bevallottan nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint egy „tökéletes szépségű személyiség” ábrázolását.A krisztusi vonásokkal felruházott címszereplő, miután éveket töltött egy svájci szanatóriumban, Pétervárra érkezik, ahol rögvest szerelmi, pénzügyi és politikai intrikák középpontjába kerül. A társasági életben esetlen, gyermekien naiv és jóságos Miskin herceg felbukkanása ideig-óráig felrázza heves érzelmek és önző érdekek mozgatta környezetét. Ám hiába hősünk minden tragikomikus igyekezete, még a hozzá legközelebb állók, vagyis a lobbanékony Rogozsin, valamint az ellenállhatatlanul gyönyörű, ámde kétes hírű Nasztaszja Filippovna sorsán sem képes javítani – hármójuk szövevényes viszonya végzetesnek bizonyul.A félkegyelmű időtlen klasszikus az emberi természet mélyén rejlő kínzó kételyekről és szenvedélyekről… és a szépségről, amely talán, talán megválthatná a világot.„Ezek a Karamazovok, Miskin hercegek, Raszkolnyikovok, ezek az ördöngösök, ezek a megszállottak nem azért lépnek elénk, hogy ezer oldalon át valamilyen különös, érdekes, tanulságos, felemelő vagy megríkató történetet elbeszéljenek; nem, Dosztojevszkij hősei örökké ezt a pillanatot készítik elő, mikor az ember megmutatja lényének eddig nem ismert, fel nem tárt mélységeit, mikor az ember a legmélyebb megalázottságból, szenvedésből, vagy gyalázatból fordítja arcát Istene felé.” Márai Sándor„Egyebek között azon tűnődött el, hogy epileptikus állapotában csaknem közvetlenül a roham előtt (ha ébrenlétben jött rá a roham) volt egy olyan fokozat, amikor a lelki sötétség, a nyomasztó szomorúság közepette némely pillanatban mintegy fény gyúlt az agyában, és lökésszerűen, egyszerre szokatlanul megfeszült egész életereje. Életérzése, öntudata szinte megtízszereződött ezekben a villámgyorsan tovatűnő pillanatokban. Elméjét, szívét rendkívüli fény világította be; mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden izgalma, kétsége, nyugtalansága, és feloldódott volna valami derűs és harmonikus örömmel, reménnyel, értelemmel és a végső ok ismeretével teli magasztos nyugalommal.”